Mondókák, versikék Mottától. Meseolvasás kicsiknek és kicsit nagyobbaknak

Honlapomat a kisgyermekeknek szánom.Számtalan aranyos mondóka es versike van,melyet nagyon szeretnek az unokáim is. Ez adta az ötletet,hogy én is bővitsem a választékot. Meséket is felolvasok , hátha könnyebben elalszanak picinyeink.

A kis mókus

 

Mikor a hold feljő és csendes az erdő,
kis mókus elindul, mert párjára lelt ő.

Csak az messze lakik
egy kis kalitkában,
fészer alá rakva
nagy füves udvarban.

Vannak ott mások is, nyuszi, sólyom, róka,
sőt, még nagyobbak is
ketrecekbe zárva.

Ott talált rá ő is
kedves kis párjára,
nappal sokan vannak,
nem látogathatja.

Szomorú szivvel megy
mindig az udvarba,
mert ahányszor ott van,
zárva a kalitka.

Beszélgetni tudnak,
nyújtják kicsi arcuk,
ketrec rácsai közt
átfér a kis mancsuk.

Ábrándoznak együtt:
egyszer kiszabadul,
lesz saját odujuk,
fenyőfa adja majd
ő nekik otthonul.

Eltelt három hónap
és egyik éjszaka
megy a kicsi mókus,
de sehol nincs párja.

Kétségbeesik ő,
jaj, mi lesz most vele?
Hol van kicsi párja?
Hol a szép jövője?

De máris meghallja,
ahogy hivogatja,
ketrecen kivül van
az ő kedves párja.

Meggyógyult a lába,
igy hát elengedték,
azért volt ketrecben,
hogy gyógyitsák sebét.

Elköszönt boldogan
többi kis társától,
elment  a párjával
messze az udvartól.

Szép magas fenyőfán
egy odu várt rájuk,
lett 3 kis kölykük,
boldog volt világuk.

 

A kis szarvas története

 

Egy faluban történt nyáron,
a rozstábla közepén
megellett szarvastehén.
Gyenge volt ő, s a kis borja,
igy nem tudtak elmenni,
a rozstáblán etetgette,
nem tudta őt ott hagyni.

Ám aratás ideje volt,
közeledett a cséplőgép,
a hangtól az anya menekült,
ott kellett hagyni kicsinyét.

Sirt szegény az anyja után,
de nagy volt a gép zaja,
igy a kicsiny gyenge hangját
a munkás nem hallotta.

Elhaladt a szarvas mellett,
de kilógó lábára
ráment a gép szélső vasa
és a nagy súly levágta.

Érezte a gépkezelő,
valamihez ütközött,
leállitotta a gépet,
s hamar előre szökött.

Meglátta a kicsi szarvast
és mellette a lába!
Úgy, ahogy volt, felemelte,
egy nagy rongyba csavarta.

Ott hagyta a gépet, munkát,
és szaladt segitségért,
állatorvoshoz kell vinni!
Mindent megtett a szarvasért.

Szerencsére időben volt,
a kis szarvas megmaradt,
megvarrták a lába sebét,
kötést kapott, hatalmasat.

Na de most mi legyen vele?
Három lábon mig felépül,
az erdőben éhen hal,
a sebét is kötözni kell,
igy elengedni nem lehet,
kell, aki őt befogadja,
s dédelgeti vagy meghal.

Élt a falu végében
egy kedves, idős házaspár.
Felneveltek 5 gyereket,
unokák is voltak már.

Van egy kis kert, veteményes,
mellette egy füves rész,
elvállalták, ők gondozzák
a kis borjat, unokák mellett megfér.

Odakerült a kis szarvas,
az ápolás és szeretet
fájó lábát meggyógyitotta,
bár az erdőbe ő vissza
soha többé nem mehet.

Tizenhárom évig élt ott,
szerették a gyerekek,
persze ő nagyon szelid volt,
hisz emberek közt nevelkedett.

Elmenni nem akart soha,
nem tudta, hová tartozott,
úgy élt, mint egy háziállat,
nagy családi kedvenc volt.

Mikor lejárt az ideje,
fejét kipreparálták,
bár a bácsi is meghalt már,
a néni gyakran simogatja
az előszoba falán álló
kedves kicsi barátját.

igaz történet alapján

 

Zebra-szamár

 

Egy nap kis csacsi elkószált,
bement az erdőbe.
Meglátott egy csapat zebrát,
szava elállt tőle.

Hát még mikor meghallotta
a fán az öreg baglyot:
Nézd, milyen kecses a zebra!
A buta szamár hogy bámulja!
Elbúsult és neki iramodott.

Bement hamar a városba,
keresett egy festőt,
azt igérte: megszolgálja,
csak fesse szépen be őt!

Hordta neki napokig
a vizet a hátán,
igy a festő befestette,
fekete volt, nem volt nehéz,
csak fehér csikok kellettek
nyakán, testén, lábán.

Ahogy sétált hazafelé,
jött szembe pár puli.
Hát ez meg itt mi a csoda?
Zebra-szamár? Szamár-zebra?
Bizony annak néz ki.

A kis csacsi mérges lett:
hogy dolgozott a festő?
Talán egy két-balkezes volt,
nem látják, hogy mi ő?

Hazaért s az anyukája
mérgesen kérdezte:
hol kóboroltál idáig?
Majd a méreg ette!

És micsoda maskara ez?
Elmúlt már a farsang!
A kis csacsi sirva fakadt
és elmondta halkan:

Nem akarok soha többé
buta csacsi lenni!
Azt gondoltam, ha zebra leszek,
nem hiv majd igy senki!

Jaj kicsim, enyhült meg lassan
a csacsi mamája,
senki nem attól lesz okos,
hogy más képét ölti fel magára!

Figyelj, tanulj és fogadj szót
mindig a gazdának!
Ne makacskodj, mikor hivnak,
hord a vizet szorgalmasan,
s mondj IÁ-t, ha esőt érzel, ez a dolga egy rendes szamárnak.

Nézd csak meg a lovakat,
szép és okos állat!
De a sziklás hegyekre
csak szamarat visz az ember
hordárnak magának.

A kis csacsi hitte, s nem is,
lesétált a tóra,
a nagy bánatra megszomjazott,
ment, hogy szomját oltsa.

Éppen akkor ment le inni
a nagy zebra csorda,
volt közöttük egy kis pajkos,
csintalan kis zebra.

Állandóan elszaladgált,
anyja hiába hivta,
messziről oroszlán bőgés
őket riasztotta.

Rámordult a kis zebrára
mérgesen papája:
buta kölyök, gyere vissza!
Hallgass az anyádra!

Lám, hiszen ez egy kis zebra,
s azt mondják rá: buta!
Igazat szólt anyukája,
nem minden a ruha!

Bement hamar a vizbe,
majd gyorsan ki a partra,
áztatta magát a vizben,
s a parton levakarta,
végül eltűnt a fehér csik,
egy sem maradt rajta.

Ugrándozva ment haza,
mert elhatározta,
okos szamár lesz belőle,
ha ráülhet, büszke lesz a gazda!
Mindenkinek azt mondja majd:
szamár ugyan, de az okos fajta!

 

A lány és a béka

 

Egy kis béka beköltözött
a kerti medencébe.
Jött a lány és kihalászta,
amint észrevette.

Megszólalt a kis béka:
kérlek ne zavarj el!
Hogyha kidobsz, elpusztulok,
nem érem meg a reggelt!

A lány hirtelen megijedt,
majdnem hanyatt esett!
Ez egy béka! És beszél?
Elment tán az eszem?

Megkérdezte a békát:
csak nem vagy királyfi?
Kit elvarázsolt a boszorkány
és meg kell csókolni?

Nem vagyok én királyfi,
csak egy csúnya béka,
szeretem a medencédet,
jobb itt, mint a tóba!

És miért éri meg nekem,
hogy itt maradj nálam?
Elkerülnek a legyek,
napozhatsz kint bátran!

Lehetnék a házi kedvenc!
Gondold csak el, bárkinek
lehetne kutyája,
de kinek van a környéken
beszélő békája?

Jól van, pár napig maradhatsz,
de soká nem! Lásd be:
mégsem ugrálhatunk együtt
közös medencébe!

A kis béka boldog volt,
sokszor megköszönte,
a lány bement a medencébe,
hogy magát lehűtse.

A kis béka sem volt rest,
felült a hátára, s mig a lány a vizben úszkált,
ő le sem szállt róla.

A lány hét végén kirándult,
meglátott egy tavat,
rögtön a békára gondolt,
s érte haza szaladt.

De a béka azt mondta:
nézd meg, milyen koszos,
ha a vizbe beleugrom,
nem látod, hol vagyok!

Másnap elvitte a békát
a közeli patakra.
Nézd, milyen tiszta a vize!
De épp jött a gólya.

Jaj, kérlek, vigyél haza! -
rimánkodott a béka,
hogyha itt hagysz, vacsorára
elfogyaszt a gólya!

Igy a lány vissza vitte,
s egyre gondolkodott,
mi legyen a kis békával?
A medencében - lássuk be -
mégsem maradhatott.

Végül ásott egy kis tavat
és hivta a békát:
nézd csak, szülinapodra
megkaphatod életed
legszebb ajándékát!

Saját kis medencéd lesz,
hozok egy pár halat,
hogy sose legyél egyedül,
legyen játszótársad!

Ide gólya sosem jön,
tőlük nem kell félned,
a vize mindig tiszta lesz,
igy sokáig élhetsz!

Boldog volt a kis béka,
és boldog a lányka,
megoldotta a gondot
és a kert is sokkal szebb igy,
mert a kicsi tavacskának
van egy kis varázsa!

Igaz, hogy a kis béka
nem beszél azóta,
sokszor gondolkodik a lány:
azt, hogy beszélt valamikor,
talán csak álmodta.

 

A maci és a csikó

 

Fenn a magas hegyek között nagy pelyhekben hull a hó,
ott él egy sziklás barlangban
barna maci és vele egy kis csikó.

A kis vadló megszületett,
elpusztult a mamája,
barna maci megsajnálta,
elvitte barlangjába.

Etetgette, melengette,
megmaradt a kicsi ló,
a macit mamájának hitte,
mellette jó dolga volt.

Ahogy nőtt a kicsi csikó,
nagyobb lett, mint mamája,
sokszor messzire vágtatott,
hol a maci nem látta.

Figyelmeztette őt sokszor:
ne menj olyan messzire!
Sok veszély leselkedik rád
egyedül az erdőben.

Egyszer farkas üvöltés szólt,
rezgett tőle az erdő.
Mi ez a hang? kérdezgette
a kis csikó.
Egy erdei szellem jő?

Ez bizony farkas üvöltés -
válaszolta a medve,
ha jól hallom, nem is csak egy,
páran erre tévedtek.

Jobb lesz, ha közelben maradsz,
télen mindig éhesek,
megtámadnak, többen vannak,
bizony elbánnak veled!

A farkas az nagyobb, mint te?
kérdezte a kis csikó.
Nem nagyobb, talán a három
együtt annyi, mint egy mackó.

A farkas erősebb, mint te?
kiváncsiskodott tovább.
Nem erősebb, nem is támad,
ha nem akar gyors halált.

A lovacska megnyugodott,
hisz erősebb a mamája!
Ő nagyobb lett, mint a maci,
őt  a farkas nem bántja.

Délután a maci mama
halászni ment a patakra.
Gondolta, hoz egy pár halat,
jó lesz majd vacsorára.

A csikó lelkére kötötte,
hogy el ne csavarogjon,
idáig nem jön a farkas,
a barlang mellett maradjon!

De a rosszcsont kiscsikónak
nagy volt kiváncsisága,
ő megnézné azt a farkast -
ezt gondolta magában.

S a nagy hóban elvágtatott,
ahol a hangok szóltak,
s nemsokára megpillantott
három prémes kis állatot,
a levegőbe szagoltak.

Ezek lesznek a farkasok -
s még végig sem gondolta,
megérezték az ő szagát
és jöttek vicsorogva.

Ennek a fele sem tréfa! -
gondolta a kiscsikó.
Rohanni kezdett vissza
és erősen bizott abban,
a farkas lassabb, mint a ló.

De bizony a három farkas
ott volt már a nyomában,
már majdhogynem utolérték,
s kaptak lába, fara után
mind a hárman sorjában.

A csikó szerencséjére
pont a patakhoz futott,
ahol a maci mama épp
egy kövér halat fogott.

Meglátta a verejtékes
kis csikóját legelől,
nyomában a három farkas
csont sovány az éhségtől.

Eldobta rögtön a halat
és elbődült a maci,
a farkasok megtorpantak:
egy medvével harcolni?

A kis csikó hátra szaladt
be a mamája mögé,
a farkasok oldalaztak,
közelitettek felé.

De maci mama nem volt rest!
Neki az első farkasnak,
pár pillanat volt az egész,
s már csak ketten maradtak.

Egy kicsit még próbálkoztak,
anya macin 1-2 sebet ejtettek,
de bizony a maci hamar
elvette a kedvüket.

Menekültek, ahogy birtak,
a kis csikó büszke volt!
Milyen erős a mamája!
Aztán haza bandukolt.

Tudta, hogy össze lesz szidva,
és azt is, hogy jogosan,
nem fogadott szót és ezért
mamáján csúnya seb van.

Megtanulta:
- ha kiváncsi vagy, nagy az ára
- lehet, hogy a mama bánja!
- legjobb lesz, ha szót fogadsz!
Hozott gyógyfüvet sebére,
az hamar rendbe jött tőle,
s még soká éltek boldogan.

 

A gólya és a béka

 

Valamikor réges-régen
az erdei tóvidéken
élt néhány béka család.
Minden évben útjuk közben
pihenni és vizet venni
leszálltak itt a gólyák.
Jól megfértek egymás mellett,
viz mindenkinek jutott,
a gólyák kis halakkal tömték
jól tele a pocakot.

Történt egyszer, nagy szárazság
lepte el a vidéket.
Kiszáradt a kis tó vize,
lápos lett és sekélyes.
Megjelentek szokás szerint
a gólyák a part mellett,
de szomjat nem tudtak oltani,
s még kevésbé éhséget.

Közben sok-sok béka is lett,
bizony, elszaporodtak.
Igy a gólyák haragudtak,
másra nem gondolhattak:
biztos ők a hibásak!
A vizüket beszennyezték,
az bánatában elfogyott,
s nem ihat a gólya népség,
s nem ehet jó falatot.

Csúnyán összevitatkoztak
a gólyák a békákkal,
a végén a gólya papa
mérgében és éhségében
jóllakott egy békával.

Hej, haragudtak a békák,
össze-vissza ugráltak,
fel a gólyákra, fejükre
és közben kiabáltak.
Azonnal adjátok vissza
a béka testvérünket!
A gólyák erre először csak
jól beléjük csipkedtek.

De azután rájöttek, hogy
a béka nedves és kövér,
jó lesz viz és étek helyett,
a pocakban jól elfér.
Nem sok béka maradt élve,
menekültek messzire,
és mindenütt azt hirdették:
vigyázz, hogyha jön a gólya,
téged fal fel ebédre!

Azóta a gólya-béka
bizony mérges ellenség.
Ne brekegjen az a béka!
Gólyákat ne szidalmazza!
Ezért igy elhallgattatja,
s persze vele csillapitja
a gólya az éhségét.

Ha egy béka a közelben
hosszúcsőrű gólyát lát,
bebújik a viz aljába, s hallgat,
nem brekeg tovább.

 

A kutya és a napocska

 

Kicsi kutya,
vau,vau,vau,
elindul világba, találkozik a csacsival,
megkérdi, hány óra?

De a csacsi azt feleli:
nekem nincsen órám,
IÁ,IÁ, menj tovább,
kérdezd a napocskát!

A kiskutya tovább megy,
meglát egy kis nyulat, a nyuszi a kutya szagtól
a réten át szalad.

Állj meg, nyuszi,
nem bántalak! -
kiáltja a kutya,
az időt szeretném tudni!
De tapsi sem buta.

Arra jön két kisgyerek,
megszólal az egyik:
nemsokára nyolc óra,
haza kell már menni.

Meghallotta a kutya,
nosza, rohant haza!
Hisz minden este pontban
nyolckor van vacsora.

A gazdi a kertben várta.
Hol csavarogsz, tökmag?
A táladban finom csont van,
hogyha kevés, még kapsz.

Falta a kutyus a vacsit,
finom volt az nagyon!
Ráadásul megéhezett
rendesen az úton.

Csóválta a kis farkát,
jelzett a gazdának,
izlik neki a vacsora,
nem adná azt másnak!

Azért lehet, holnap megint
elindul világnak,
s hogy időben haza érjen,
szól a napocskának.

 

Álom

 

Kaptam egy szép lovacskát
csak úgy, ajándékba.
Olyan finom pihe-puha,
mint egy csipke párna.

Betettem az ágyamba,
fejem ráhajtottam,
megsimogattam oldalát,
s hamar elaludtam.

És álmomban - képzeld csak! -
életre kelt lovam,
gyönyörű táltos paripa
száguldott alattam.

Én voltam a gazdája,
igazi hercegnő!
Repültünk a felhők felett,
könnyen, mint a szellő.

Majd hirtelen megálltunk,
s ő szólt: megérkeztünk.
Egy tündérszép palota
lebegett előttünk.

Elém jött a királyfi,
lesegitett a lóról,
mondta: épp időben értünk,
nem késtünk a bálról.

Átöltöztem csodaszép
kék csipkés ruhába,
gyönyörködtem kis köves
csuda topánkámban.

Kezdődött a mulatság,
csendült száz harsona!
Virágokkal feldiszitett
teremből hangzott a zene,
mind bementünk oda.

Máris táncra perdültünk,
forogtunk, forogtunk,
majd hirtelen azt éreztem,
a puha kis lovacskám
ugrándozik rajtunk.

Felébredtem: se  palota,
se szép ruha nem volt,
de szerencsére a lovacskám
a fejem alatt ott volt!

 

A kiscsillag

Egyszer egy huncut kiscsillag

lehuppant a földre.

Szerencsére baja nem lett,

s azt gondolta, ha már itt van,

tán egy kicsit belekóstol

most a földi létbe.

 

Épp egy kórház előtt landolt,

nyitva volt egy ablak,

beröppent, hogy megnézze

odabent kik laknak.

 

Egy kisfiú volt egy ágyon,

oly sápadt volt az arca!

A sarokban kis fenyő állt,

sok szép disz volt rajta.

 

De a csúcsán nem volt semmi,

a kiscsillag ráült,

várta, vajon mi történik,

s a kisfiú felült.

 

Hirtelen szeméhez kapott,

mert túl nagy volt a fény,

a csillag kicsit elhalványult,

hogy ne bántsa szemét.

 

A kisfiú ránézett

és elmosolyodott.

Soha nem látott még

ilyen szép csillagot.

 

Hát te hogy kerültél ide?

kérdezte tőle halkan,

s a kiscsillag megértette:

a kisfiúval baj van.

 

Belépett az anyukája,

odament az ágyhoz,

lefektette, betakarta,

s halkan dúdolászott.

 

Majd bejöttek az orvosok,

s súgták az anyának,

lassan el kell búcsúzniuk,

menni kell fiának.

 

Az anyuka kirohant,

mert nem birt nem sirni,

az orvosok is kimentek,

hogy tudjon pihenni.

 

Mondd kiscsillag, milyen lesz

odaát az élet?

Tudom, hogy el kell mennem,

de egy kicsit félek.

 

Nem kell félned, kisfiú,

odafenn oly csodás!

Egészen más, mint a földön,

egy nagy, békés világ.

 

Ragyognak a csillagok,

s láthatod a napot,

kacarászó kisangyalok,

lelkek sok millió számra,

s mind nagyon boldogok.

 

De te arra születtél,

hogy itt a földön éljél,

és sokad magaddal együtt

a föld örzője legyél!

 

Add tovább a szeretetet,

mit szivedben kaptál,

óvd, vigyázd a környezeted,

hogy hozzánk feljussál!

 

A csillag nem véletlen ragyog,

a boldogság jele.

Nézz egy kisbaba szemébe,

csak mosolyog vele.

 

Ha egy boldog embert nézel,

hogy ragyog a szeme!

Hiszen az élet célja ez,

a jót meglásd vele!

 

Csodák odafent nincsenek,

csak végtelen, boldog élet,

hisz oda fel csak az jöhet,

ki erre megérett.

 

A csodák itt vannak a földön,

az, hogy te meggyógyulsz,

úgy élik meg, mint csodát,

pedig nem az, csak még kevés

az emberi tudás.

 

Akard a földi életet,

mit csodaként kaptál!

Egy kicsit segitek neked,

hogy biztos meggyógyuljál!

 

A kisfiú elaludt,

s látta az álmában,

gyönyörű családja volt,

s járkált a világban.

 

Mikor felébredt, ott álltak

a szülei mellette,

csodálkoztak, mert mosolygott,

s a reggelit megette.

 

Szépen lassan felgyógyult,

úgy gondolták:csoda,

a kiscsillag visszament,

boldog volt, hogy

segithetett rajta.

 

És boldog volt azért is,

hogy szüleivel lehet,

nem kell félnie haláltól,

vagy attól hogy elvesztheti

azt, akit ő szeret.

 

A kisfiú sokáig élt,

néha, ha baj érte,

csak felnézett a csillagra,

s visszajött reménye.

 

A csillag szavát nem feledte:

a földi lét egy fontos állomás,

de ha letelt a szolgálat,

s feljössz közénk,

úgy érzed majd,

tied az egész világ!

 

Boldog gyerekeket nevelt,

környezetét mindig védte, óvta,

s mikor eljött a búcsúzás,

a kiscsillag tárt karokkal várta.

 

Manóvár

Odajött hozzám egy manó,

és igy szólt: szia, mamó!

Megtanitok neked egy dalt,

unokáknak ez való.

 

Manó papa manó földön

manó várat épitett,

beköltözött sok kis manó,

s manó szörpöt hörpintett.

 

Manó várnak ablakából

sok kis manó tekintget,

jó lenne, ha lenne itt a

manóvárban pár gyerek!

 

Elküldtek hát manó postán

meghivót a világba,

szeretettel várnak rátok

odafent manóvárba.

 

Ha kapsz egy ilyen levelet,

hát feltétlen olvasd el!

És a nagymamáddal együtt

manóvárba gyere el!

 

Elmondtam az unokámnak,

tetszett neki a dal nagyon,

mamó, menjünk manóvárba!

azóta ezt hallgatom.

 

Mit is tehet mást ilyenkor

egy szertő nagyanyó?

Kézen fogja unokáját,

s irány a sok kis manó!

 

Kinyitja a mesekönyvet,

manó sapkát felveszi,

a másik kis manó sapkát

unkára felteszi.

 

S elindulnak ketten együtt

egy varázslatos világba,

mamó, manók, s kis unoka

manók képzelt várába.

 

A kis Göncöl-szekér

A kis Göncöl nézegette:

ott van messze anyuka!

Jaj, hogy tudjak csak legalább

egyszer eljutni oda?

 

Hold apó azt mondta neki:

neked itt van a helyed.

Látod, én is minden éjjel

világitok, ha lehet.

 

Mert ha sötét marad az ég,

az emberek nem látnak,

a földnek szüksége van rám,

sőt az egész világnak.

 

Hallotta ezt unokája,

és igy szólt kis göncölhöz:

figyelj! tudom, hogy mit tegyünk,

hogy eljuss a szülődhöz.

 

Úgyis oly kiváncsi vagyok,

milyen is a föld nappal?

Felmegyek és körülnézek,

jóban vagyok a Nappal.

 

Éjjel meg majd alszom egyet,

bár lehet, hogy kikapok!

Mert biztos teljes sötétség lesz,

ha én nem világitok.

 

Igy is tettek, kis hold feljött,

kóricált a nap mellett,

gyönyörködött világosban,

milyen szép lehet ott lent!

 

Éjszakát végig aludta,

egyedül volt nagyapó,

sötétségbe borult az ég,

repült göncöl ragyogón!

 

Odaért anyukájához,

boldogan üdvözölte,

de anyukája elég hamar

vidám kedvét elvette.

 

Én Nagy Medvébe tartozom,

innen nem mozdulhatok,

veled menni hát nem tudok,

az ég kapuőre vagyok!

 

Te meg kicsim, a Kis Medve,

"kutyafarok" része vagy,

ott a helyed! Feladatod:

az égboltot megmutasd.

 

Menj hát vissza, elég nagy vagy,

sok-sok kisgyerek vár rád!

Rudad vége a Sarkcsillag,

azt sokan megcsodálják.

 

Visszament hát fájó szivvel,

azóta is ott ragyog,

ha felnézel az égboltra

és nincs köd, megláthatod!

 

A bárányfelhő és a virág

Egyszer a kis bárányfelhő

meglátott egy virágot.

Elállt a lélegzete is,

ily szépet még nem látott!

 

Szerette volna közelről

érezni az illatát,

eltáncolta volna vele

a kis tündérek táncát.

 

Bodraira ráültetné,

kicsit megsimogatná,

kőrbe úszná, babusgatná,

de le nem szakitaná!

 

Olyannyira fájt a szive,

hogy majdnem sirva fakadt.

Megkérdezte a napocska:

felhő, jól érzed magad?

 

Nem érzem magam Napocska

egyáltalán nagyon jól,

lent vár rám egy csodás virág,

hallom, hogy nekem dalol.

 

De hogyha megrázom magam,

s hullatom a könnyemet,

a kis virág becsukódik,

s többé sosem integet.

 

Ne búsulj, te kicsi felhő!

Segitek a bajodon,

Kinyújtom a sugaramat,

te csússz át a vállamon!

 

Szépen lassan ereszkedj le,

simogasd meg kedvesen,

utána menj el a tóhoz,

ott van túl a fenyvesen.

 

Mondd meg neki, barátom vagy,

és én neki üzenem:

juttasson vissza az égre,

mert dolgod van idefent.

 

Igy is tettek, a napocska

kinyújtotta sugarát,

a kis felhő meg lecsúszott

oda, hol nőtt a virág.

 

Megszagolta az illatát,

eljárt vele egy táncot,

simogatta, becézgette,

mind a kettő boldog volt.

 

A virág kérte: te kis felhő,

kérlek, vigyél magaddal!

Szeretném látni a földet

odafent a magasban!

 

De Felhőcske azt felelte:

jaj, sajnos nem vihetlek,

a föld eteti a gyökered,

elpusztulsz, ha letéplek.

 

Inkább elmesélem neked,

mit látok a távolból,

s a felhő csak mesélt-mesélt

amit tudott az égboltról.

 

Elbúcsúzott, az illatát

mélyen magába szivta,

és elindult a kis tóhoz

át a fenyvesen túlra.

 

A kis tóban megmártózott,

s integetett a napnak,

az meg szépen felszivta őt,

örült neki, sosem látta

még ennyire boldognak.

 

A kis felhő - még élt a virág

ott keringett felette,

mikor jött az ősz, s elhervadt,

egy kis föld betemette.

A rétet, melyen nevelkedett

a kis felhő még sokáig

könnyeivel öntözte.

 

És amikor jött a tavasz,

új virág nőtt helyette,

a kis felhő többé nem ment le,

de a kicsi virág sorsát

mindig fentről követte.

 

Az okos kisegér

Kacarászik a kiscica,

meglesem, minek örül.

Hát egy egér a kamrában

egy kosár dión csücsül.

 

Jaj, de buta ez az egér! -

gondolta a kis macska.

Azt hiszi, apró fogával

tán a diót kinyitja?

 

Úgy gondolta, van ideje,

még úgysem nagyon éhes,

megvárja, hogy mi lesz ebből:

a kisegér is türelmes.

 

Egyszer csak jön egy kis patkány,

fogja szépen a diót,

lazán feltöri fogával,

kibont néhány darabot.

 

Nyilván, ha már kibontotta -

úgy gondolta, megeszi.

De egyszerre egyet ehet,

az egér tudta: jut neki.

 

Ráadásul a kis patkány

az egérnél nagyobb falat,

a cica is igy gondolta,

igy minden kibontott dió

a kisegérnek megmaradt.

 

Piroska és a farkas gyerekbarát változatban

Hol volt, hol nem, faluvégen

élt Piroska családja.

S az erdőn túl egy szép tanyán

élt az ő nagymamája.

 

Egyszer nagymama beteg lett,

s anyukája megkérte:

főzök egy finom húslevest,

vidd el hamar nagymamának,

hadd gyógyuljon meg tőle!

 

Piroska fogta a kosárkát,

tett bele egy piros almát,

mellétette a húslevest

és elindult dúdolászva

meglátogatni nagymamát.

 

Ahogy halad az erdőben

egy farkas megy oda hozzá.

Piroska, jó levest érzek,

néhány falatot nem adnál?

 

Adnék én biz, farkas koma,

csak beteg a nagymamám,

neki viszem ezt a levest,

ettől felépül talán.

 

Szegény nagymama! Tudod mit?

Szedjél neki virágot!

Gyönyörű virágok nyiltak,

amig a szem ellátott.

 

Farkas koma elbúcsúzott,

Piroska nekilátott,

és szedett a nagymamának

egy szép csokor virágot.

 

Közben a farkas előre

ment nagymama házába.

Az a belső szobában aludt,

ő felvett egy hálóinget,

és a külső kis szobában

befeküdt az ágyába.

 

Megérkezik Piroska és

köszönti a nagymamát.

Szia nagymama, megjöttem,

hoztam neked finom levest

és egy szép piros almát.

 

Jaj, köszönöm, kis unokám,

úgy vágyom már levesre!

Biztos, hogyha mind megeszem,

meggyógyulok majd tőle!

 

Piroska megkérdezte őt:

miért ilyen rekedt a hangod?

Hisz tudod, hogy beteg vagyok!

 

És miért olyan nagy a szemed?

Az azért van, kis unokám,

hogy jobban megnézhesselek!

 

S miért olyan nagy a füled?

Azért kicsim, hogy jól halljam

a hangodat, olyan kedves!

 

Jól van, nagyi, máris adom

neked a finom levest,

egy kicsit megmelegitem,

úgy sokkal jobb ize lesz!

 

Közben nagymama felébredt,

hallotta a hangokat,

kijött a belső szobából,

s megkérdezte a farkast:

 

Ejnye-bejnye, rosszcsont farkas!

Mit keresel az ágyamban?

S miért van rajtad hálóruha?

Nos? Várok a válaszokra!

 

Jaj, ne haragudj, nagymama!

Csak éreztem az erdőben

a finom húsleves illatát,

s úgy ettem volna belőle!

 

Hát sajnos, te kópé farkas,

a levest most én eszem!

De kaphatsz pár falat kolbászt,

tán van még a hűtőmben.

 

És hogyha majd meggyógyulok,

megigérem most neked,

meghivlak majd vacsorára,

főzök neked húslevest.

 

És mivel nagymama mindig

amit igér, betartja,

meggyógyult, s főzött farkasnak

levest pár vacsorára.

 

A farkas lassan odaszokott,

többé már nem vadászott.

Vigyázott a nagymamára,

nehogy kóbor állat bántsa!

 

Igy lett bizony nagymamának

házőrző farkas kutyája,

ki Piroskát hét végeken

a nagymamájával együtt

hogy eljöjjön, alig várja!

 

A kedves boszi

Volt egyszer, vagy

talán nem is,

egy kedves boszorkány.

Bármit tudott

varázsolni,

és nagyon messze állt tőle

minden gonosz ármány.

 

Szép lány volt a

kedves boszi,

férjhez akart menni,

de hiába volt ő jó,

félt tőle mindenki.

Nem akadt legény a gáton,

ki elvette volna,

igy a kedves boszinak

szomorú lett sorsa.

 

Nem simogatott többé

egy kis állatot sem,

a virágot sem szagolta,

nem hitt szépségében.

Kerülte az embereket,

a nap sugarát sem vágyta,

elbújdosott az erdőben

a bús magányába'.

 

Egyszer a király kislányát

egy kór megtámadta.

Sirt szegény reggeltől-estig,

s nem volt senki a palotában,

ki megvigasztalhatta.

Kihirdette a király,

hogy megjutalmazza

azt, aki a kicsi lányát

megvigasztalgatja.

 

Sokan mentek, próbálkoztak,

de bizony hiába,

a kiskirálylány könnyei

potyogtak a párnára.

Végül elment kedves boszi,

mert nagyon sajnálta,

kezébe vette a kislányt

s mosolygott reája.

 

Dúdolászott, úgy ringatta,

s hirtelen karjában

elhallgatott a kisleány,

s visszamosolygott szeliden

a kedves boszorkára.

 

Boldog volt már a király,

s az egész palotája,

nem féltek már a boszitól,

sőt, akadt egy lovag köztük,

a kedves boszorka hangja

őt megbabonázta.

 

Egy életem, egy halálom,

mondta elé állva,

nem bánom, hogy boszorka vagy,

csak igérd meg, hatalmadat

nem használod másra,

csak arra, hogy boldoggá tégy,

s megigérem, hogy te leszel

a legboldogabb mátka!

 

Volt nagy lakzi, kedves boszi

a varázserejét eztán

odahagyta másra,

visszajött az életkedve,

boldog boszi lett belőle,

ha nem hiszed,

járjál te utána!

 

/Hogyha megnősz, el ne feledd:

a kedvesség és szeretet

nem a magány párja!

Csak mutast meg bátran másnak,

állj elébe a világnak!

S ne rejtegesd, tárd ki szived,

úgy lelsz igaz társra!/

 

Meseország

Sehol sincs, s mindenütt ott van.

Elsősorban a gyerekek kedvelik.

Az ő kis mesevilágukban

sok mesehős - inkább a jók -

mindig felsorakozik.

 

Vannak benne szép paloták,

királyok és tündérek,

hercegnők csodás ruhákban,

s fehér lovon hercegek.

 

Kis manók, sok kicsi állat,

ki beszél, s jót cselekszik.

Óriások vagy épp törpék,

ki egymással megverekszik.

 

Néha olyan, mint egy álom,

egy kedves kis altató.

Van, hogy gonosz is van benne,

boszorka vagy egy csaló.

 

De azokat mindig legyőzik,

ettől mese a mese.

Minden álom beteljesül,

mindegy, hogy akarod-e.

 

A jó legyőzi a rosszat.

A célodat eléred.

Küzdesz azért, amit akarsz,

beveted az eszedet vagy erődet.

 

Ha igy teszel az életben,

mindenütt megtalálod.

De hogyha csak ábrándozol,

meseországnak ott marad

a képzelet világod.

 

A kakas és a szarka

A szarka magasan a fáról

a diót egy kis kőre leejti,

azt gondolja, ott széttörik,

rárepül és megeszi.

 

Igen ám, de a kiskakas

a diót észrevette,

s mire a szarka lerepült,

az egészet megette.

 

Kérdőre vonta a szarka:

kakas, ez az én dióm!

Az én udvaromba pottyant,

igy az enyém - ki mit talál alapon.

 

Na jó, tudod  mit? ledobok

én egy pár darab diót,

megosztozunk, fele tied,

igy is jól jársz, hisz megtörni nem tudod.

 

Rendben van, mondta a kakas,

ám ahogy a szarka fentről

a diókat dobálta,

ő szép lassan mind felfalta,

egymás után sorjában.

 

Leröpül a szarka, s látja,

neki dió nem maradt.

Na megállj, te pimasz kakas!

Ellátom én a bajodat!

 

Újra felröppent a fára,

s tovább szedte a diót,

csak most ahogy leejtette,

a cél a kakas kobakja volt.

 

Bárhová szaladt a kakas,

a szarka repült utána,

fölé szállt , s az összes diót

rádobta tarajára.

 

Megmérgesedett a kakas:

rajtam akarsz kifogni?

Ahhoz bizony, pimasz szarka

korábban kell felkelni!

 

Lekapott a száritóról

egy szép gyöngyös pulóvert,

felröppent a keritésre,

s egy faágra dobta fel.

 

Azután meg éktelenül

elkezdett rikácsolni,

a gazda azt hitte, róka jött,

s légpuskával szaladt ki.

 

Látja, hogy a baromfinép

szép békésen legelész,

róka nincsen, de a kakas

a keritésen erősen a fára néz.

 

Látja, hogy ott a pulóver,

mely gyöngyökkel van kirakva,

na megállj! - átkozott szarka!

Mert azt hitte, ő lopta.

 

Megcélozta, de a szarka

azt bizony nem várta meg,

elröpült, vissza se nézett,

hogy a kakas rúgja meg!

 

Közben a szomszéd kutyája

rárivallt a kakasra:

hagyd abba a rikácsolást,

mert felébred a gazda!

 

És mivel az nem hagyta el,

hát a kutya felugrott,

s ahogy elkapta a kakast,

egy pár tollat kikapott.

 

Kiszaladt az ő gazdája,

a tollakat meglátta,

a szomszéd kakast nem bántjuk! -

s rásózott a kutyára.

 

A civakodás nagy butaság,

nem megoldás semmire!

Nekik is lám, szarka, kakas,

kutya - ez lett a veszte.

 

A kakas is megtanulta,

becsapni senkit nem szabad!

Az árulkodás sem megoldás,

inkább használd az agyadat!

 

A szarkával megosztozva

jutott volna több dió,

ő megtörni úgysem tudja,

nem is érti, hogy a gazda

miért nem ültet e fa helyett

olyan könnyen megtörhető

nagy papirhéjú diót?!

 

A cica és az egerek

A cica messzire szaladt,

a kisegér dalra fakadt:

cini-cini-muzsika,

világgá ment a cica,

egerek, szabad a vásár,

futás be a kamrába!

 

De a cica visszajött,

sétál a kamra előtt.

Hallja, hogy az egerek,

cincognak és felfalják

a kenyeret.

 

Gondolta, hogy rákontráz,

s elénekelte dalát:

mijauuu, mijauuu,

sok kis egér lakjál jól!

Nőjön meg a pocakod,

nem szeretem, ha korog!

 

Cini-cini, jajajaj!

Kisegerek, most van baj!

A macska az ajtó előtt,

ha kimegyünk, mind felfal!

 

Mijauuu, mijauuu,

ne reménykedj, nincsen lyuk!

A gazdasszony betömte,

bent ragadtál a börtönbe!

 

Cini-cini, elbújni!

Jön a gazda, lelépni!

Ugorjatok a vödörbe,

körték alatt eltűnni!

 

Mijauuu, mijauuu,

jön a gazda, jaj de jó!

Nyilik a kamraajtó,

a macskának jaj de jó!

 

A gazda bement a kamrába,

a kis cica utána,

rohant jobbra - rohant balra,

de nem akadt az egerek nyomára.

 

A gazda felkapta a vödröt,

körtéstől- és egerestől kivitte,

kint az udvaron letette,

a kutyát megetette.

 

Cini-cini, most futás!

Amig a gazda kutyáz.

Usgyi, gyerünk kisegerek,

oh, hogy a macska rúgja meg!

 

Felfutottak a padlásra,

biz már nem fakadtak dalra!

Visszajött a fránya macska,

egerek neszét meghallja!

Lapitottak a sarokba'.

 

Mérgesen kijött a macska.

Varázsdoboz az a kamra?

Bizony, ő sem fakadt dalra,

korgó hasát simogatta.

 

A konok király

Élt egyszer egy öreg király,

s volt három szép lánya.

A király egy kérőt sem

engedett udvarába.

 

A lányok sokat szomorkodtak,

maradnak pártába?

Végül a legnagyobb elment

búsan a világba.

 

A király nagyon szomorú lett,

hogy elment egy lánya,

kihirdette, keressék meg,

s hozzák vissza őt a palotába!

 

De hiába keresték,

nem leltek nyomára!

A középső is úgy döntött,

ő is megpróbálja.

 

Egy éjszaka kiszökött,

elment szegény árva,

hej, mérges lett a király,

s küldetett utána!

 

De őt sem találták sehol,

s a király, hogy nehogy

elmenjen a legkisebbik lánya,

bezáratta őt a várnak

legfelső tornyába.

 

Sirt a királykisasszony

odafent magában,

mig egy szolga megsajnálta,

s a királylányt elszöktette

a szomszéd országba.

 

Na, most búsult igazán

a király magában,

három lánya mind otthagyta,

hiába vigyázta.

 

Bánatában elindult

gyalog a határban,

mikor elfáradt, betért

az első kis házba.

 

A család az asztalnál ült,

készült vacsorára,

bár csak üres leves jutott,

sok kicsi gyerek zsibongott,

jó hangulat járta.

 

Most lett igazán szomorú,

s gondolta magában,

neki mindene megvan ott

fent a palotában.

 

Mégis ez a szegény ember

gazdagabb őnála,

mert ha nincs is mit ennie,

van egy szép családja.

 

Másnap kihirdettette

hetedhét országban,

jöjjenek vissza lányai,

soha több nem zárja el

őket fent a várban!

 

Hazatértek szép lassan,

mindháromnak volt saját családja,

a király is nagyapa lett,

volt 6 unokája.

 

Boldog volt az öreg király,

kérte egyfolytába,

bocsássanak meg, amiért

konok volt és önző, na meg gyáva.

 

Attól félt, ha párt találnak,

ott marad magára.

 

A lányok megbocsájtották,

szeretetben éltek tovább

mind együtt, mig meg nem haltak

a királyi várban.

 

A sündisznó tüskéje

Sünike férjhez megy holnap,

fényesÍti tüskéit,

hazaszalad, s a tükörben

megnézi, hogy is néz ki.

 

Jaj, valahol mÍg hempergett,

elveszett egy tüskéje!

Ráadásul pontosan a

kobakja közepébe'!

 

Hogy legyen igy szép menyasszony?

Mindenki kineveti!

Vőlegénye majd azt mondja,

kopaszon nem kell neki!

 

Szaladt vissza a mezőre,

hol korábban hempergett,

de bizony az egy szem tüskét

sehol nem találta meg.

 

Elszaladt a fenyőfához,

kedves fenyő, megkérlek,

adj nekem a fejecskémre

egy szép zöld tűlevelet!

 

Adok süni, hogyne adnék,

sőt ajándékot is kapsz,

egy szép tobozt, fesd ezüstre,

az asztalon jól mutat.

 

Megköszönte a kis süni

a fenyő kedvességét,

szaladt haza, felpróbálta

a szép zöld tűlevélkét.

 

De a többi tüske szürke,

tőlük nagyon elütött,

nem teheti fel magára,

igy a feje tovább főtt.

 

Elszaladt a hajkeféhez,

kérlek kedves hajkefe,

adj egyet a tüskéidből,

hadd legyen fejem disze!

 

Hogyne adnék, kedves süni,

fésülni Így is lehet,

sőt, a kutyus örül, hogyha

az én fogam kevesebb.

 

Adok neked egy szalagot

is hozzá ajándékba,

az esküvői vacsorán

tűzd bele a hajadba!

 

Megköszönte a kis süni,

bologan szaladt haza,

s tükör előtt a kis tüskét

azonnal felpróbálta.

 

De nem volt jó, nagyon tompa,

elütött a többitől,

most mi legyen? tanakodott,

mit kérhetne és kitől?

 

Elszaladt a jó szabóhoz,

kedves szabó megkérlek,

adjál nekem egy varrótűt,

hálás leszek, mig élek!

 

Persze, adok, kicsi süni,

nézd csak, van itt rengeteg,

válaszd ki, hogy melyik tetszik,

keress egy jó méretet!

 

Kapsz mellé egy ajándékot,

varrtam neked szép fátylat,

te légy a legszebb menyasszony,

lepd meg vele párodat!

 

Megköszönte a sünike,

szaladt haza a tűkkel,

meg is próbált egy jó párat,

de nem volt jó egyik sem.

 

Elment a tüskebokorhoz,

kérlek szépen, adj nekem

egy szép tüskét a fejemre!

De már sirt keservesen.

 

Ne sirj, süni, hogyne adnék,

bőven van elég nekem,

sőt adok egy szép kis bimbót,

a hajadba tűzheted!

 

Szipogva ment haza süni,

rögtön fel is próbálta,

ez elég hegyes volt ugyan,

de túl vastag volt a szára.

 

Azt gondolta, tóba ugrik

most már nagy bánatában,

de a parton eszébe jutott

tüskéshal, a barátja.

 

Kis barátom, ha megkérlek,

adnál nekem egy tüskét?

Te vagy utolsó reményem,

hogy rendben legyen fejecském!

 

Persze, süni, hogyne adnék,

ajándékot is adok,

egy szép kagyló, a gyűrűdet

éjjel ebben tarthatod.

 

Szaladt haza ismét süni,

nézte magát a tükörbe,

de biz' barátja tüskéje

sem illett a fejére.

 

Olyan hangosan zokogott,

odaröppent a bagoly,

mi baj, süni? egy menyasszony

örül, nevet, viháncol!

 

Te meg úgy sirsz, hogy az erdő

összes népe hallgatja,

nem akarsz tán férjhez menni?

a szivedet mi nyomja?

 

Elmondta a  kicsi süni

bánatát a  bagolynak,

a bagoly meg igy szólt hozzá:

na süni, ide hallgass!

 

Tedd a fátyolt a fejedre,

amit a jó  szabó varrt,

az fejedet betakarja,

senki nem látja a bajt.

 

Üzenjed meg a násznépnek:

nem kérsz nászajándékot,

csak mindenki tüskét hozzon

estére, azt akarod.

 

Hej, megörült a kis süni,

köszönte a tanácsot,

s megüzente a násznépnek,

amit a bagoly mondott.

 

Nagyon szép kis menyasszony lett

abban a szép fátyolban,

várta már a vendégeket

estére izgatottan.

 

Jöttek, s hoztak sok-sok tüskét,

minden szinben, méretben,

nézte boldogan a süni,

válogathatott bőven.

 

Talált is több megfelelőt,

a legszebbet feltette,

néhányat meg jól elrejtett,

hogy többet baj ne érje.

 

Kérdezte tőle a násznép,

minek az a sok tüske?

De ő csak annyit felelt rá:

elteszem mind emlékbe.

 

A kisfiú és a macskája

Volt egyszer egy kisfiú,

és volt egy macskája.

Az a cica minden este

felült a nyakába.

 

Dorombolt és hozzábújt,

haját cirókálta,

s le nem szállt, mÍg a kisfiú

bevitte az ágyba.

 

Nagyon szerette a cica,

ő volt a gazdája,

minden este meleg tejet

kapott vacsorára.

 

Ám egyszer a kisfiút

bevitték kórházba,

nyávogott a macska otthon,

s a kisfiú a kórházban

forgott az ágyában.

 

Megszokta, hogy a cica

szuszog a nyakába,

dorombol és melegÍti,

haját cirókálja.

 

Nem tudott elaludni,

felszökött a láza,

egyre csak a cicát hÍvta

a lázas álmába'.

 

Másnap este a kórházban

az ablakot kitárta,

és csodák csodájára

a cica már a párkányon várta.

 

Beszaladt a szobába,

beugrott az ágyba,

reggel pedig ablak nyitás,

spuri a párkányra.

 

A kisfiú már jól aludt,

meggyógyult nemsokára,

hazavitték, s a cicája

ugrott a nyakába.

 

Nagyra nőtt a kisfiú,

meghalt a cicája,

fényképe a szoba falán

és emléke mindig ott lesz

a szivébe zárva.

 

A kislány és az altató madár

Volt egy kislány,

ki mindig félt

este az ágyában,

sosem tudott elaludni,

nyugtalan volt álma.

 

Egyik este az ágyában

egy kismadár várta,

apukája hozta neki,

rászállt a vállára.

 

Énekelt a kismadár

a kislánynak az ágyban,

amÍg az el nem aludt,

s könnyű volt az álma.

 

Attól kezdve esténként

a madárka várta,

s altatódallal álomba

ringatta az ágyban.

 

Egy este a madár nem jött,

a kislány hiába várta,

de már jól ismerte a dalt,

dúdolta magában.

 

Elaludt és azt álmodta,

elment a madárka,

egy kisfiú vállára szállt,

ki félt az ágyában.

 

Nem bánta a kislány már,

hogy elment a madárka,

hisz annak a kisfiúnak

szüksége volt rája.

 

S ő továbbra is esténként

a madárka kedves dalát

dúdolta magába',

többet nem félt, az álmában

a kismadár várta.

 

Hogyha nem tudsz elaludni,

gondolj a madárra!

Neked énekel valahol,

és hogyha este elalszol,

álmodat vigyázza.

 

A kislány és az aranytollú madár

Faluvégen, erdőszélen,

kicsi házikóban,

élt vadász a családjával

csendes boldogságban.

 

Volt nekik egy kisleányuk,

a kis Napsugárka,

hisz örökös mosolyával

mindig csak örömöt hozott

az ő családjába.

 

Egy szép napon kint a réten

virágokat szedett,

azt gondolta, szép csokorral

anyukát lepi meg.

 

Ahogy szedi a virágot,

szépen igazgatja,

aranytollú madarat lát,

ki őt hÍvogatja.

 

Csodaszép kis madár volt,

milyet sose látott,

ráadásul beszélt is,

s a kezére szállott.

 

Gyere velem, kicsi lány,

megmutatom néked,

hol van az én kis hazám,

és az egész népem.

 

A kislány nem gondolkodott,

a madár szépsége,

akárcsak a mesében,

nagyon elbűvölte.

 

Ment, amerre a madár

az utat mutatta,

hegyeken-réteken át

vezetett az útja.

 

Egyszer megszólal a madár:

nézd csak, megérkeztünk.

Ez itt már az én hazám,

te vagy dÍszvendégünk.

 

Azzal az aranymadár

gyorsan hármat fordult,

s láss csodát! Egy aranyszárnyú

kis tündérlány állt ott.

 

Mögötte egy csodaszép

arany palota állt,

benne minden, amit csak

egy kicsi lány kÍván.

 

Szaladt elé egy kutyus,

az is aranyszőrű,

sőt egy pici cica is,

rajta kis csengettyű.

 

A kislány csak ámult-bámult,

mindent elfelejtett.

Nem győzte ő nézegetni

a rengeteg szépet.

 

Mire végre azt hitte,

hogy már mindent látott,

és a csodálkozástól

mozdulni is tudott,

az aranyszárnyú kistündér

bemutatkozott.

 

Én vagyok tündér hercegnő,

e várnak úrnője,

de szüleim már nincsenek,

s vágyom egy testvérre!

 

Maradj velem, itt - látod

minden olyan csodás!

Amim van, megosztom veled,

semmiben nem szenvedünk mi hiányt.

 

Kézen fogta a kislányt,

lassan bevezette

a csodás palotájába,

ott kezét elengedte.

 

Nézzél nyugodtan körül,

cseréld ki a ruhád,

vedd fel, mi legjobban tetszik,

cipőt, ékszert, ruhát!

 

A kislány csak csodálkozott,

sok-sok kitárt szekrény

tele szebbnél-szebb ruhával,

s bármit felvett, minden úgy állt,

mint kire ráöntötték.

 

Forgott csak a tükör előtt,

és magát csodálta,

most látta csak, milyen szép ő

itt minden ruhában.

 

Örömükben futkároztak

bent a palotában,

majd amikor elfáradtak,

lepihentek rózsa-függőágyban.

 

Este, mikor megéheztek,

teli asztal várta,

válogathatott bármiben,

mit csak kÍvánt kicsi szeme-szája.

 

Volt a palota kertjében

egy hatalmas zöld rét,

tele játékkal, Így ketten

végigjárni rajt' is alig győzték.

 

Napok teltek, oly boldog volt

ott az a kicsi lány,

de egyszercsak ablakába

berepült egy madár.

 

A madarat megismerte,

náluk volt sokáig,

néha a kezéből evett,

s énekelt napestig.

 

Hirtelen eszébe jutott

az egész családja,

kicsi fekete kutyája,

s fehér kiscicája.

 

Keservesen sÍrni kezdett,

hogy nem gondolt rája?

Elvette a kis eszét

a csodák palotája!

 

A kis tündérlány oly kedves!

Gondot visel rája,

de neki már semmi nem kell!

Csak saját családja!

 

Sirt megállÍthatatlanul,

a kis tündérlány nagyon megsajnálta,

fájt a szÍve, hogyha elmegy,

de mást akkor sem tehetett,

megÍgérte, hazamehet,

hol otthona várja.

 

Közben otthon kereste

a kislányt a családja,

egész falu népe eljött,

hogy őt megtalálja.

 

Apukája éjje-nappal

csak az erdőt járta,

attól félt, hogy egy vadállat

lányát elragadta.

 

Anyukája ágynak esett,

szÍve majd meghasadt!

Csak az ajtót nézte mindig,

kislánya hol marad?

 

És egyszercsak, ahogy eltűnt,

megjött Napsugárka,

a kismadár elvezette

őt az otthonába.

 

Berohant a házikóba,

az anyja nyakába,

azt hitte, el nem ereszti,

de megjött apukája.

 

Elmesélte, hol is járt,

s nagyon szánta-bánta,

hogy nem jött azonnal haza

saját otthonába.

 

Elmondta, hogy hogyan élt

a csoda palotában,

hiába volt meg mindene,

anyukája szeretete,

apukája védő keze

többet ér, mint 100 arany madárka.

 

Az aranytollú kismadár

néha-néha őt meglátogatja,

de soha nem jutott eszébe,

hogy drága szülei házát

mégegyszer elhagyja.

 

A kapzsi ember

Volt egyszer egy gazdag ember,

ki annyira kapzsi volt,

séta közben is számolta,

zsebében mennyi pénz volt.

 

Egyszer, ahogy számolgatja,

egy aranypénz lepotyog,

s oly kövér volt, nehezére

esett, ahogy lehajolt.

 

Mire keze leért volna,

odaröppent egy szarka,

hopp - az aranypénzt ő máris

a csőrével felkapta.

 

Mire az ember észbekap,

ő hét határon túl van,

eszi a fene az embert,

bár zsebében még sok van.

 

A veszteség eszét veszi,

rögtön megparancsolja,

emberei keressenek

szarka fészket most nyomban!

 

Ki fészekben aranyat lel,

100 másikat ad érte,

csak hozza el az aranypénzt,

s vele együtt a fészket.

 

Sőt, ha a szarkát elhozza,

fizet még 100 aranyat,

meg kell neki büntetnie

azt a tolvaj madarat!

 

Az egyik legény rátalál

egy magas fán a fészekre,

jelenti a gazdájának,

s a pénzt kéri előre.

 

A gazda már előre örült,

a 100 pénzt kifizette,

készÍtette a puskáját,

hogy a szarkát lelője.

 

A legény, ahogy fára mászott,

az erszénye lepottyant,

belőle a 100 aranypénz

mind a földre lehuppant.

 

A szarkának sem kellett több!

Ott termett a családja,

s mire a legény földet ért,

az összes pénzt felkapta.

 

Minden kis üres fészekbe

egyet beleejtettek,

majd pénz nélkül jó messzire

innen el is repültek.

 

A 100 pénzt sorban a  legények

kivették a fészkekből,

vitték haza a gazdának

örömükben fészkestől.

 

A gazdát a méreg ette,

ki kellett fizetnie!

100 aranyból 10 ezer lett

egy helyett az ő veszte.

 

Többet mezőn nem számolt pénzt,

sőt zsebében sem vitte,

ember elől, madár elől,

mi maradt, elrejtette.

 

S ha közelben szarkát látott,

hófehérre változott,

nem viselt többé ékszert sem,

hiszen az is csillogott.

 

Nagy gazdagsága odalett,

bár az sem magától volt,

sokáig mondták a népek,

lám-lám, hogy milyen az élet!

Igazságos büntetést tett:

sok pénz visszakerülhetett

ahhoz, kié tényleg volt,

s az igazság tétel módja,

eszét elveszi aranya,

hisz a kapzsi ember buta,

lóvá teheti egy szarka,

tolvaj lopott tolvajtól.

 

Nyuszi a fán

Kicsi nyuszi nagyra vágyna,

felmászna egy magas fára!

De bármilyen nagyot dobbant,

újra-és újra lepottyant.

 

Arra sétál barna medve,

mosolyogni támad kedve!

A nyuszika fára mászna?

Mit szól hozzá anyukája?

 

Aztán mégis megsajnálja,

kis mancsával felemeli,

felviszi egy alsó ágra.

 

Na nyuszika - szól a maci -

ne ugrálj, inkább csak lapÍts!

Mert ha ott fent egyet ugrasz,

akkor bizony nagyot pottyansz!

 

Hej, de megörül a nyuszi!

Milyen más innen a világ!

Éppen arra jön a róka,

behúzza kis fülét-farkát.

 

A róka nem veszi észre,

kinek jutna az eszébe,

hogy egy nyuszi a fán csücsül?

Tovább megy, vidáman fütyül.

 

Eltelt lassan egy-két óra,

menni kéne nyugovóra.

Jaj, most van bajban a nyuszi,

hisz már rég elment a maci!

 

Hogy menjen már ő innen le?

A vacsorát is lekéste.

Nyuszi mama is aggódik:

tán róka vitte el Tapsit?

 

A nyuszi szerencséjére

épp arra sétált elefánt,

felnyújtotta az ormányát,

használhatta, mint egy csúszdát.

 

Le az elefánt hátára,

onnan a kis elefántra,

még egy ugrás, s magát máris

a biztos földön találta.

 

Rohant haza mamájához,

enni eszébe sem jutott!

Örült, hogy épen megúszta,

s kis kalandját eltitkolta.

 

A magányos fa

A szántóföld közepében

áll egy nagy fa magában.

Szomorkodik, nézgelődik,

sóhajt bús magányában.

 

Valamikor sok-sok éve

magas hegy tetejéről

idesodort egy kis magot

egy nagy szél az erdőből.

 

Letette a szántóföldön,

fölé került egy göröngy,

s ott lent a meleg talajban

életre kelt és kinőtt.

 

Ó, ha akkor tudta volna,

hogy igy magára marad!

Tán ki sem bújik a földből,

sokkal inkább elszárad!

 

Mikor kibújt, olyan jó volt,

hisz messzire ellátott!

De hamar rájött, itt nem lát mást,

csak ugyanazt a világot.

 

Nem változik a táj képe,

néha zöld, vagy hófehér,

állat is ritkán jár erre,

nincsen semmi esemény.

 

Néha-néha erre tévedt

egy-egy dalos kismadár,

de a réti sas elmarta,

annak is sok éve már.

 

Nagyon messze, távol tőle

ott vannak magas hegyek,

látja, sokszor sÍrva nézi,

micsoda farengeteg!

 

Ó, ha közöttük élhetne!

Akár csak egy napig is!

Hallhatná a madarakat,

szaladna rá mókus is!

 

Az ő törzsén dörgölőzne

vaddisznó vagy egy szarvas!

A tövében gomba nőne,

s rászállnának madarak!

 

Érezné, hogy szükség van rá,

de itt kint a pusztában

oly magányos, egyedül van

ebben a nagy világban.

 

Történt egyszer, arra tévedt

egy csoport kisebb gyerek.

Meglátták őt, megörültek,

felmásznak rá, ha lehet.

 

Egymást segÍtve felmentek,

hintáztak az ágain,

boldogok voltak ott fent,

nevetgéltek egyre mind.

 

Ám hirtelen kerekedett

egy hatalmas nagy vihar!

Tépte a fának ágait

és áztatta zivatar.

 

A gyerekek szoritották

az őket tartó ágakat,

bújtak a levelek alá,

áldották a lombokat.

 

Amikor a vihar elment,

egyenként mind lemásztak,

és megköszönték a fának,

hogy ágai a nagy viharban

rájuk nagyon vigyáztak.

 

Ha nem vagy itt, te kedves fa,

akkor nagyon megázunk,

tán a szél is elvitt volna,

és biztos jól megfázunk!

 

Milyen jó, hogy idenőttél,

néha meglátogatunk,

felmászunk rád, rajtad játszunk,

ágaid közt megbújunk.

 

Igy is tettek, attól kezdve

rendszeresen kijöttek,

és a nagy fa ágai közt

játszottak, nevetgéltek.

 

Boldog volt most már  a nagy fa,

nem volt többé egyedül,

célja lett az életének,

ágai az égig érnek,

gyerekek ugrálnak rajta,

s ő velük együtt örül.

 

A szerencsés kiskutya

Volt egyszer egy szegénylegény,

s volt neki egy kutyája.

Mikor a  legény dolgozott,

a kutyáját bezárta.

 

Szomorkodott a kiskutya,

miért nem viszi magával?

Ha kell, csendben tud maradni,

jobb lenne a gazdával!

 

Egyszer aztán gondolt egyet,

s mÍg a gazda dolgozott,

úgy döntött, hogy sétál egyet,

az ablakon kiugrott.

 

Ment a szomszédos erdőbe,

mindent körbeszaglászott,

egyszer csak egy mély gödörbe

váratlan lepotyogott.

 

Majdhogynem a lábát törte,

olyan magasról esett,

fájdalmában felvonyitott,

majd lassan körülnézett.

 

Egy szűk nyÍlás, sok pókháló,

mi lehet? Farkasverem?

Vagy talán egy régi pince?

Valaki rejtekhelye?

 

A teteje takarva volt,

még ő sem vette észre,

máskülönben nem zuhan le

a gödörnek mélyére.

 

Szaglászott ott körbe-körbe

és egyszercsak érezte,

valami kemény tárgy koppant,

ahogy orrát emelte.

 

Elkezdett két lábbal kaparni,

de nem jutott semmire,

az a tárgy túl nagy lehetett,

sehol nem volt a széle.

 

Órákon át próbálgatta

azt a tárgyat kiásni,

végül ereje fogytán volt,

már nem tudott dolgozni.

 

Éhes is volt, fáradt is volt,

bizony nagyon megbánta,

hogy nem otthon biztonságban

várt ő a gazdájára.

 

Közben a legény hazament,

nem találta kutyáját.

Csodálkozott, nem volt ilyen,

hogy az otthon nem rá várt.

 

Elindult és hivogatta,

fütyült neki, s kiabált,

ment befelé az erdőbe,

végén a lyuk előtt állt.

 

Nézegett, mi lehet az,

bele is világitott,

látja ám, hogy a kutyája

mozdulatlan fekszik ott.

 

Megijedt, mi baja lehet?

szólÍtotta őt újra,

felugrott, nagyon megörült

odalenn a kiskutya.

 

Visszament a legény haza,

hozott magával létrát,

és lemászott a gödörbe,

hogy felhozza kutyáját.

 

De az nem akart feljönni,

egyre jobban ugatott,

s ugrált fel a kemény tárgyra,

hogy megmutassa, mi van ott.

 

Jobban megnézte a legény,

látta, hogy egy vasajtó.

Kinyitotta, szája tátva -

Bent egy rakás arany volt.

 

Kihordta az aranyat mind,

s mert nem akadt gazdája,

megtarthatta és azóta

gazdag az ő világa.

 

Nem kellett már dolgoznia,

igy kutyáját nem is hagyta

soha többé magára,

az boldog volt a gazdival,

bizony meg is szolgálta!

 

 

A törpe és az óriások

Volt egyszer egy ifjú törpe,

aki mindig búslakodott.

Szeretett volna nagy lenni,

olyan, mint az óriások!

 

Elment az óriásokhoz,

ott maradt, hátha megtudja:

van-e valami varázsszer?

Mitől nőnek olyan nagyra?

 

Az óriások nem bántották,

hisz nekik kárt nem okozhat,

sőt inkább arra vigyáztak,

hogy nehogy rátapossanak.

 

Az óriás király éppen

férjhez adta volna lányát,

eljegyezte őt egy legény,

méltó utód lesz a trónján.

 

Gyönyörű szép gyűrűt hozott,

felhúzta a lány újjára,

kitűzték a lakodalmat

másnap kora délutánra.

 

Boldog volt a királyleány,

szaladt a barátnőjéhez,

hogy a gyűrűt megmutassa,

örömmel eldicsekedett.

 

Ám ahogy nyújtotta felé,

a gyűrű a földre esett,

gurult-gurult, amÍg végül

szűk sziklahasadékba esett.

 

Próbálták onnan kivenni,

de még a kezük sem fért be!

SÍrva fakadt a királylány,

hogy lesz neki esküvője?

 

Jöttek sorra az óriások,

próbálkoztak egymás után,

a sziklát nem üthették meg,

mert a gyűrű sérülne tán.

 

FelkÍnálkozott  a törpe,

ő lemászik és felhozza!

Először csak kinevették,

majd belátták: nem ostoba!

 

Igy végülis belementek,

nem találtak jobb megoldást.

Rákötöttek egy kötelet,

s a lyukba lebocsátották.

 

Megtalálta lent a gyűrűt,

áthúzta rajta a kötelet,

s kiáltott, hogy felhúzhatják,

s boldogan vitte a kincset.

 

Hej, nagy volt bizony az öröm!

Királylány tenyerén hordta,

és mindenütt elmesélte,

ki volt a baj megoldója!

 

Az esküvői vacsorán

a kis törpe dÍszvendég lett,

a királylány mellett falta

nagy boldogan a sok étket.

 

Másnap reggel hazaindult,

a varázsszer nem érdekelte,

alig várta, hogy falujában

saját népe ünnepelje!

 

Hazatért és többet soha

nem elégedetlenkedett,

hisz az óriások földjén

is nagy tiszteletet szerzett.

 

Rájött, hogy nem az a fontos,

hogy minél magasabb legyen,

hanem az: amire képes,

abban ő a legjobb legyen!

 

 

A szomorú kisoroszlán

Kisoroszlán odabújna

oroszlán papához,

de az mogorván elhajtja:

menj oda anyádhoz!

 

SÍrva fakad a kölyök,

elmegy bánatosan,

kérdi őt a kis bagoly,

miért sÍr oly hangosan?

 

A kicsi elpanaszolja,

elzavarta apja!

Hogy mellette heverésszen,

neki azt nem hagyta.

 

Biztosan nem szereti,

pedig ő úgy vágyja,

hogy az apja szeresse!

Büszke legyen rája!

 

Figyelj, kölyök!

Apád szeret!

Csak épp sok a gondja.

Tűz volt nemrég az erdőben,

s elmenekült az állatok

apraja és nagyja.

 

Nem lel apád ennivalót

hiába vadászik,

s attól fél, hogy a családja

lassan éhen veszik.

 

Ahogy vigasztalgatja,

egy sólyompár telepszik az ágra,

s azt beszélik, szarvascsorda

közeleg a szomszédos határba.

 

Szalad a kis oroszlán,

szalad az apjához,

és azonnal elmeséli,

a sólyomtól mit hallott.

 

Elindul az oroszlán

a megadott irányba,

s hazatér egy szép szarvassal,

hozta vacsorára.

 

Odamegy a fiához:

tied az első falat!

Büszke vagyok, hogy kölyköm vagy,

méltó utód maradsz!

 

Boldog már a kis oroszlán,

szereti az apja!

És miután jóllakott,

egy jót aludt rajta.

 

 

A nyuszi születésnapja

Szépet álmodott a nyúl,

volt egy nagy lucernás,

s ő nyugodtan lakmározott,

tömte a pocakját.

 

Csakhogy mikor felébredt,

elrepült az álom,

s ő ott feküdt éhesen,

szomjasan az ágyon.

 

Kiszaladt, hogy megnézze,

mit is rejt a kamra?

De üres volt, s már hangosan

korgott a pocakja.

 

Odaszaladt az ablakhoz,

éppen december volt,

s akármerre nézett is,

mindenütt nagy hó volt.

 

Ma van a születésnapja,

csak nem marad éhes?

Honnan szerezzen valamit,

mivel ünnepelhet?

 

Szomorkodott és gondolta:

kis nyuszi korában

anyukája répatortát sütött neki

minden egyes

születésnapjára.

 

Nézelődik, ábrándozik,

egyszercsak meglátja,

három répa sorakozik

messze a határba'.

 

Azt gondolta, képzelődik,

ez a látomása,

de ahogy jobban megnézte,

továbbra is látta.

 

Hozott gyorsan egy távcsövet,

nézett az irányba,

és valóban: hóemberek

répaorrát látja.

 

Az erdőszéli házikóba

a vadász családja

mindig eljön ünnepekre

- sok kis állat bánja!

 

Van három kis gyerekük,

nekik mikulásra

apuka télapót épít

a kert legaljába.

 

Jaj, mi lesz? Hogy szerzi meg?

A vadásznak van egy nagy puskája!

És sajnos, ha bármi mozog,

azonnal használja.

 

És ha ez még nem elég,

kutya van a házban!

Ha csak közel merészkedik

kutya puttonyába kerül!

S ő lesz vacsorára!

 

Ráadásul a héja

is folyton vadászik,

nyuszi legyen a talpán,

ki megmarad tavaszig!

 

De az éhség az nagy úr!

Ha eszét használja,

megleli a megoldást:

hogy lesz vacsorája?

 

Látta, hogy egy kis mókus

a fenyőn ugrálva

éppen nézeget befelé

a vadász házába.

 

Hisz ez Berci, a mókus!

A legjobb barátja!

Biztosan segit majd neki

a répákat megszerezni

születésnapjára!

 

Meg is volt a megoldás:

alagutat ásott,

egészen a kert melletti

magas fenyőfához.

 

Kidugta a kis fejét,

fütyült mókuskának,

az leszaladt, örült nagyon

a kis barátjának.

 

Szia nyuszi? Mi újság?

Mit keresel erre?

Az a helyzet mókuska,

a segÍtséged kéne.

 

Elfogyott az eleség,

üres a kis kamra,

jó vacsora lehetne

a hóemberek orra.

 

Hogyha a faágakról

tobozzal megcélzod,

leesnek a magasból

azok a szép orrok.

 

Mókuska kicsit sajnálta

a három gyereket,

aranyosak, orr nélküli hóembertől

szomorúak lesznek!

 

De biztos van több répájuk,

s éhes a barátja!

Dönteni kell, és nem kérdés,

kinek a javára.

 

Igy tettek hát, kivárták,

mÍg a kutya besétál a házba,

aztán rajta, a mókus

a répákat eltalálta.

 

Lepottyantak a földre,

nyuszi odaszaladt,

felkapta és rohant vissza

a megásott alagútba,

ideje épp integetni maradt.

 

A héja is azt leste,

a kutya gazdája

mikor hÍvja be kedvencét

finom lakomára.

 

Egy-két lüke kiscsibe

néha elbarangol,

máskor ő sem tud vadászni

rájuk, csak ilyenkor.

 

Nyuszi közben hazaért,

felvágta a répát,

beosztotta pár napra,

megtöltötte a kamrát.

 

Már boldog a szülinapja,

nem korog pocakja!

De jövőre jobban figyel,

ami megmarad a nyáron,

majd mind félrerakja!

 

A tűzokádó sárkány

Egy faluban hegyek alatt

élték békés napjaikat

a falusi emberek.

Fent a hegyen egy barlangban

élt egy sárkány, s a faluban

tőle senki sem rettegett.

 

Eljátszott a gyerekekkel,

más társa neki nem volt,

valójában egy kétfejű

tűzokádó sárkány volt.

 

Néha a falura támadt

egy gonosz rabló banda,

a sárkány tüzet okádva

a lakókat megóvta.

 

Történt egyszer, hogy a sárkány

egy kislánnyal jéglabdázott,

nevetve dobálóztak ők,

Így a sárkány nagy torkában

egy kis jéglabda landolt.

 

Próbálta ő lenyelni és

kiköpni is - hiába!

Az a kicsi jéglabdácska

beszorult a torkába.

 

Enni-inni tudott tőle,

hiszen kettő feje volt,

de tüzet okádni azt nem,

a jéglabda elzárta az utat,

tűzgolyó ki nem jutott.

 

Szomorkodott a kisleány,

sÍrva fakadt a sárkány,

a faluban az emberek

megirtak egy kiáltványt.

 

Akis segÍt a sárkányon,

tőlük egy kis bárányt kap,

a sárkány meg ki sem mozdult,

csak a barlangban maradt.

 

A kiáltványnak hÍre ment,

rögtön jöttek a rablók,

hisz a tűzokádó nélkül

a falu védtelen volt.

 

Elvittek mindent magukkal,

mit mozdÍtani lehetett,

a kislány szaladt a barlangba

kérni a segÍtséget.

 

Kirepült a sárkány gyorsan

fentről a barlangjából,

de a rablók már vártak rá,

lőttek rá több irányból.

 

Eltalálták, ő lehuppant,

gurult-gurult a hegyen,

le egészen a kis tóig,

ott elterült ernyedten.

 

Boldogok voltak a rablók,

rohantak a kis tóra,

legyőzték az ellenséget, és

sárkány lesz a vacsora!

 

Ám ahogy oda leértek,

a falu népe zokogott,

ezt látva a sárkány felült

és egy nagyot fújtatott.

 

Csak úgy dőlt a tűz a száján,

mert csodák-csodájára

nem sérült meg, a gurulás

a jéglabdát kirázta.

 

A rablók elmenekültek,

minden zsákmányt ott hagytak,

az emberek és a sárkány

szépen haza ballagtak.

 

Éltek tovább békességben,

de amikor nagy tél volt,

a sárkány nem jéglabdázott,

csukott szájjal bóbiskolt.

 

 

Nyuszika és a húsvéti tojás

Nyuszika csücsül a fűben,

közeleg a húsvét.

Tojást kellene festeni,

de elfogyott a festék.

 

Jaj, mi lesz most?

A bolt zárva!

Mit tegyenek a leányok

a locsolók tarsolyába?

 

HÍre megy a bánatának,

az állatok spekulálnak,

valamit kellene tenni:

hogy segitsünk nyuszikának?

 

Jön pillangó és  mondja,

virágport szórok szÍvesen,

szép sárga, de hogy marad ott?

hogy a tojás sárga legyen?

 

Csiga szól: én ráhasalok,

ragadni fog, ha leszállok,

Így a virágpor ott marad,

szép sárga lesz a tojásod.

 

Odaröppen kis katica,

a szárnyamról egy pár pöttyöt

szÍvesen adok reája,

szép pöttyös lenne tojásod.

Igen, de hogy ragad oda?

 

Méhecske jön: adok mézet,

a tojás héját bekened,

amit ráraksz, ott megdermed.

 

Mókuska is csatlakozik,

itt egy kis gyanta, jól ragad,

ráteszel néhány virágot,

neked lesz legszebb tojásod!

 

Így alakult, hogy húsvétkor

a nyuszika kosarában

szép szÍnes tarka kavalkád

sorakozott szép sorjában.

 

De a locsolók nem bánták,

piros tojás van már elég,

hogyha mégis olyat akarsz,

mondjál róla te egy mesét!

 

Malacka és a buli

Egy kis malac,

s két kis kecske

bulizni indulnak este.

 

Malacka kicsÍpte magát,

megrázta formás kis farát,

alig várta, hogy ott legyen

a szomszédos Szőlő-hegyen!

 

A kecskék simÍtják szakálluk,

meghegyezik kicsi szarvuk,

patáikat dobogtatják,

az indulást ők is várják.

 

Egy  utolsó ellenőrzés,

kis szülői óvás-intés:

vigyázzatok ám egymásra!

Hazaérni vacsorára!

 

De azok hárman már nem hallják,

hisz kezdődik a mulatság.

Szedik apró lábaikat,

gyorsan megteszik az utat.

 

Kis borjú bánatos szemmel

lesi malackát - szólni nem mer.

Birka fiú fűvel várja,

malacka hamar lerázza.

Ezért vagy te kerge birka,

ki a füvet nem eszi - szÍvja.

 

Alig várja, hogy beérjen,

a vadkanhoz odaérjen.

Vele ropja majd a táncot,

tőle akar egy-két srácot.

 

A kis kecskék már cifrázzák,

a lassú számot ők is várják,

két aranyos kecske kislány

illegeti magát sután.

 

A mulatságnak vége van,

az aprónép haza rohan.

Lekéstek a vacsoráról,

malac papa nagyon orrol.

 

A leánya el is késik,

és alkohol szagtól bűzlik!

Hogy mit ivott, tudja ő jól,

hisz esténként nagy titokban

ő is mindig belekóstol.

 

Nagy lett a mulatság ára,

örökös ól-fogság várta.

Odalett minden szép álma,

házi malac lett a párja.

 

Kecske papa az nem bánta,

bár fiúkkal más az ábra.

Mulatságba tovább jártak,

párt maguknak választottak.

 

Mindig boldogok maradtak,

de a bálból már elegük,

most lányaik miatt bizony

nekik is főhet a fejük.

 

Eltiltani már nem lehet,

mert azt mondják: őskövület.

Megváltozott már a világ,

boldogok a kis  malacok és

a  gidák,

a szülők meg aggódnak tovább!

 

A  nyuszika és a vadászok

Pityi Palkó kint a réten

sétáltatja kutyáját.

Hirtelen Cézár kutyája

megrántja a pórázát.

 

Nyulat látott és rohanna,

hogy máris levadássza,

de gazdája visszatartja:

a nyuszika a barátunk,

jó kutya azt nem bántja.

 

Szófogadó kutya Cézár,

hűséges a gazdihoz,

hát a lába mellett marad,

jaj, de nagy kár, hogy tilos!

 

Ám reggel, amikor felébred,

nyúlkonzerv van táljában.

Ejnye! A gazda maga fogta meg?

nem bizott kutyájában?

Rosszul esett neki nagyon,

hogy a gazdi becsapta,

hisz a tálban nyulat látva

egy kutya mi mást gondolna?

 

Jól van, ha te igy - én is úgy,

majd ma éjjel kilógok,

visszamegyek én a rétre,

három nyulat is fogok!

 

Este, amikor a gazda

a lámpát eloltotta,

Cézár kiosont a rétre,

hogy a nyulat elkapja.

Előtte járt ott a vadász,

szintén nyúlra vadászott,

de pechjére lövés közben

valamiben megbotlott,

igy a kis nyuszi megúszta,

a golyó egy fában landolt.

 

Ijedtében a nyúl család

belebújt egy üregbe,

épp most úszták meg a vadászt,

erre Cézár jön ide?!

Egy percig sem késlekedtek:

Nyúl anyó, ma költözünk!

Elmegyünk egy másik rétre,

máris szedelőzködünk!

 

Közben Cézár találkozott

egy megtermett farkassal.

Ő is a nyúlra vadászott.

Elő az agarakkal!

Cézár s farkas összeugrott,

farkasnak nyaka bánta,

Cézárnak meg lesántult a

megharapott bal lába.

Nem kell nekem nyúlpaprikás!

mindkettő ezt gondolta,

s elballagtak ők fájdalmas

sebüket nyalogatva.

 

Cézárt nagyon bosszantotta,

hogy ily szégyenben maradt,

na, majd másnap megpróbálja!

A farkas nyakát fájlalja,

igy egyedül vadászhat.

 

Este ismét nekiindult,

bár fájt még a bal lába,

de nem érdekelte semmi,

ő csak a nyulat látta!

Ahogy szaglászta nyomukat,

a rókába ütközött,

aki éppen egy lemaradt

nyúlgyereket üldözött.

Rámordult Cézár a rókára:

az a nyúl a barátom!

Azonnal hagyd őt elmenni,

mert különben megbánod!

 

A rókának több esze volt,

mint tegnap a farkasnak,

tudta, harcban ő nem győzhet,

hát az eszére hallgat.

Figyelj, Cézár, egyezzünk meg!

Van a nyúlnak testvére,

egy a tied, egy az enyém,

megosztozunk ebédre.

 

Jól van,  mondta neki Cézár,

akkor ez itt az enyém,

te meg keresd a testvérét

akkor áll az egyezmény.

Ameddig ők egyezkedtek,

a kis nyuszi elszaladt,

róka, kutya ma éjszaka

a nyusziról lemaradt.

 

Haza ballagott hát Cézár,

de a gazda kint várta.

Hol csatangolsz, Cézár kutyám?

Nyuszi van vacsorára!

Most bezzeg örült a kutya,

hogy a tálban nyuszi van!

Ráadásul ki sem kapott,

mert neki jó gazdája van!

Igaz, a nyuszi nem friss hús,

hanem kutya konzerv volt,

de Cézár jó gyorsan befalta,

hisz akkor is nyuszi volt!

 

Pocakmaci

Pocakmaci reggelire ivott egy kis tejecskét,

vett hozzá egy péksüteményt és egy pár darab zsemlét.

Mind megette, kis pocakja megtelt, mint egy kis hordó,

kifeküdt egy nagy fa alá, minek virága bordó.

Gyönyörködött a virágban, olyan volt, mint a málna,

ma biztos kap egy nagy tállal mamától vacsorára!

 

Iskolába kéne menni, de semmi kedve hozzá,

a többi bocs: nagy pocakos - mindig csak ezt mondja rá.

Mit csináljon? Szeret enni, anyukája is tömi,

azt mondja. egyél csak kicsim, legyél erős, nagy maci!

Futkosni meg nincsen kedve, a maci lomha állat,

futkossanak a szarvasok, vagy bármilyen más állat!

 

Eljött hozzá vendégségbe Dörmi, a kis maci lány,

súlyban vele versenyzett ő, karcsúnak nem mondhatnám.

Pocakmaci, képzeld csak el, azt hallottam a héten,

lesz jövőre egy nagy verseny, s oly jó lenne megnyernem!

Akadály versenyt rendeznek tavasszal az erdőben,

és a győztes elutazhat a sarkvidékre majd télen!

 

Képzeld el, találkozhatnék a fehér rokonokkal!

Jegesmacik élnek ott fent, szép fehér bundájuk van.

De ilyen súllyal hogy indulnék? Mindenki kinevetne!

S esélyem csak az utolsó helyezettre lehetne!

De ha te segitesz nekem, tán sikerül lefogynom,

s ha megnyerem, akkor biztos télen el is utazom.

 

Hogy segitsek? Ugyanolyan kövér vagyok, milyen te!

Lomhaságban sikerem van, de akadály versenyben?

Azt gondoltam, együtt edzünk, úgy könnyebb, mint egyedül,

a soványak nem  biztatnak, sőt kinevetnek belül.

Pocakmaci megsajnálta Dörmi kislányt, s igérte,

megteszi, mi rajta múlik, kezdjék az edzést este!

 

És együtt elhatározták, minden nap kicsit futnak,

péksütiről lemondanak, séta helyett kocognak.

Teltek a napok és hetek, szorgalmasan dolgoztak,

pár kilót már le is adtak, reggel-este futottak.

Persze mindig elfáradtak, nyelvük gyakran kilógott,

Pocakmaci kis Dörmiért egyre jobban oda volt.

 

Nem csak szép barna szeme van, és mosolygós kis arca,

bizony el kell ismernie, egyre jobb az alakja!

Ő is mind könnyebben mozgott, már senki nem csúfolta,

tisztelték a kitartását, s bizony már nem volt lomha!

Tornaórán alig birták a legjobbak lehagyni,

apukája büszke volt rá: új nevet kell hát adni!

 

Pocakmaci leadta a hatalmas kis pocakját,

izmos, erős kis maci lett, s hajtotta magát tovább.

Péksütire rá sem nézett, még több gyümölcsöt evett,

a mézet is csak módjával, s ha futni kell, nem kesereg.

Fel a fára, le a fáról, sziklamászás és futás,

hegyre fel és patakon át, majd két lábon ugrálás.

 

Eljött a nap, a nagy verseny, mindenki nagyon izgult,

Dörmi kislány esélyes volt, duci már régen nem volt.

Sipszó hangzik, elkezdődik a nagy akadály verseny,

sok kis maci egymás után elindult az erdőben.

A célnál rengeteg állat, nem csak macik, drukkerek,

őzek, rókák, oroszlánok, egy egész állat sereg.

 

Megérkezett a befutó, de nem Dörmi kislány volt,

ő második helyezett lett, Pocakmaci is elől volt.

Kiosztották a dijakat és Dörmi nem kesereg,

nyert magának egy barátot, s a tükörben sokkal szebb!

Majd ha nagy lesz, elutazik a jég birodalmába,

addig is tovább tornázik és vigyáz alakjára.

Pocakmaci új neve a segitőkész maci lett,

bárki fordulhatott hozzá, mindenkinek segitett.

 

Kis kakas

Kis kakas csendben kapirgál kint a szemétdombon.

Talált egy csillogó tárgyat: ez arany, ha mondom!

Gazdag vagyok! - gondolta ő boldogan magában.

Hová rejtse, hogy a baromfi nép meg ne lássa?

Spekulál és takargatja, nehogy észrevegyék,

a hirtelen ért gazdagsága majd' elvette eszét!

Szájába vette a krajcárt, épp hogy meg nem fulladt,

hisz ha kilátszik csőréből, ennek bizony fújtak!

 

Felröppent a keritésre, onnan nézegetett,

keresnie kellene egy biztos rejtekhelyet!

Nézte a padlásfeljárót, a padlás nem biztos,

ha felviszi, megtalálják ott fenn a galambok.

Levigye tán a pincébe? Ott a macska mászkál,

egerek után vadászik, ő mindent megtalál.

Elássa talán még egyszer? De bárki megtalálja,

hisz az egész udvar azt a kis részt kapirgálja!

 

Van egy odvas fa a kertben, talán bele rejtse?

És ha a gazda kivágja tüzelőnek télre?

Jaj, mitévő legyen hát? Lassan ki kell köpje!

Ha lenyeli, vele együtt megy majd a levesbe.

Odaadja a gazdának? Talán megbecsüli,

nem vágja őt le ebédre, vén kakas lesz majd belőle,

s a további életében tisztelet övezi.

 

Végül úgy döntött, elindul, itt hagyja az udvart,

talál majd egy jó piacot, vesz rajta egy pitvart.

Ott ő lesz a gazda maga! Csak ő dirigálhat!

2o tyúkot, sőt inkább jércét vásárol magának.

Kiköltenek sok kis csibét, eladja vásáron,

ő lesz a legnagyobb kakas heted hét határon!

 

Igy morfondirozott csendben,  a krajcárt letette,

megpihent kicsit a fűben, s gyönyörködött benne.

Ábrándozott csukott szemmel, szépen elképzelte,

de jött a szarka, s az álmából jól kizökkentette.

Felkapta az arany pénzt, repült fel az égbe,

a kis kakas lent maradt a szégyentől égve!

 

Kellett nekem irigykedni, félteni a pénzem!

Hiszen ha ott bent megosztom, lenne egy kis részem!

Miért nem osztottam meg velük? Ó, én balga állat!

Kikapartam a gesztenyét annak a szarkának!

Igy bizony semmim sem maradt, kaparhatok tovább,

kis kakas maradok mindig, aki csak nagyra vágy!

 

A manó szakálla

Kis manó hosszú szakálla

beleakadt egy faágba.

Minél jobban húzta-vonta,

csak jól begabalyitotta.

 

Indulna már, de hiába,

otthon két unoka várja,

haza kell gyorsan érnie,

de nem engedi szakálla.

 

Megkérte hát a kis mókust,

ugorjon el otthonába,

hivja a kis unokáit,

majd ők segitenek rajta.

 

Jött is hamar a 2 manó,

de segiteni nem tudtak,

ötl



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 1
Tegnapi: 18
Heti: 80
Havi: 646
Össz.: 86 292

Látogatottság növelés
Oldal: mesék
Mondókák, versikék Mottától. Meseolvasás kicsiknek és kicsit nagyobbaknak - © 2008 - 2024 - mondokak-versikek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »